Mondhatnám a legszebb koromban.
A munkám szempontjából már 20 éve ugyanez a Weichévi.
1998-ban az életem még Friedrichshafenben zajlott, épp a második fiamat vártam, amikor úgy adódott, hogy eladóvá vált az a ház, amely mellett ha elbicikliztünk, mindig azt mondtuk:
„Nem akarnánk házat venni, de ha ez eladó lenne, mindent megmozgatnánk azért, hogy megvegyük!“
Gondolkodtunk egy hétig hogy oldhatnánk meg. Természetesen nem a pénzügyi manővert szeretném itt leírni, hanem azt, hogy sikerült.
Megvettük álmaink házát és nekiálltunk felújítani. Örömmel vetettem bele magam ebbe a munkába. Jártam a boltokat, árajánlatokat kértem kivitelezőktől, anyagokat válogattam, textíliákat hasonlítgattam, konyhák között járkáltam és rajzolgattam, tervezgettem. Felülnézetből, oldalnézetből, színeket csoportosítottam vízfestékkel, temperával, vászonnal, fával, kaviccsal.. Szóval: alakítottam lelki szemeim előtt a leendő otthonomat. Nagy élvezet volt ez számomra, de akkor nem gondoltam arra, hogy az esztétikát a szakmámmá tegyem.
Mígnem…. A parkettázó mester, akinek egy nagyon jól menő lakberendezési mintaboltja is volt – és ahol én abban az időben rengeteget megfordultam – azt nem kérdezte, hogy akarnék-e nála dolgozni.
– Mint mi??? – kérdeztem tőle.
– Mint belsőépítész. – vágta rá ő, csak úgy könnyedén. Mintha ez egy gyors hétvégi tanfolyam lenne.
- Öööööö... Sajnos nem vagyok belsőépítész. – feleltem.
– Akkor tanuld ki… – mosolygott hozzá megnyerően és biztatón.
Én meg néztem mint a vett malac. Hogy.. hogy mi??
Hazaértem és egész végig ezen az elvetemült mondaton gondolkoztam. Egész nap. Egész éjjel. Egész másnap. És még napokig. Aztán visszamentem egy másik anyagmintáért. A kedves parkettázómester azt kérdezte tőlem mosolyogva:
– Na? Was wird’s?
És akkor ott eldőlt. Tanulni fogok. Nyár végén beköltöztünk álmaink házába. :)