Betűköznek azt a felületet nevezzük, amely két betűt elválaszt egymástól. Alapból minden fonttervező úgy adja meg az adott karakter felületét, hogy abban már az üres felület is benne foglaltatik. Ennek az a célja, hogy az adott betű felismerhetősége maximálisan megvalósulhasson. Egyáltalán nem egyszerű feladat ez. Szinte minden fontkészletnél létezik az a kombináció, hogy két betű között vagy túl sok a köztes felület, vagy túl kevés. De az hogy kevés, az kevesebbszer fordul elő.
Ha túl nagy a felület, akkor a két betű olyan erősen elválik egymástól, hogy a szó felismerhetősége jelentősen csökken. Ami a megértést is nyilvánvalóan késlelteti.
Éppen ezért az igényes fonttervező kipróbálja az összes betűkombinációt, s ezekből a kísérletekből rak össze egy olyan felületet, ami jól működik. Persze ezt nem lehet úgy megoldani, hogy minden kombinációban ideálisan működjön. Épp ezért egy igényes szerkesztésnél a tördelő felülvizsgálja a betűközöket, s ahol a felület által okozott beszakadást talál, ott kézzel módosítja a két betű közti felület nagyságát. Mindezt akkorára, hogy az olvasás a lehető legkönnyebben menjen.
Kérdeztetik ugye, hogy mikor van ideje egy tördelőnek erre?
Könnyű a válasz: egy napilapnál semmikor. Ott jön az információ, a layout program betölti a szöveget, minden automatára van állítva. Jószerivel a sorvégeknél ellenőrzik az elválasztást, de biztosan van olyan helyzet, hogy még erre sincs idő.
Másképp járunk el mondjuk egy verses kötetnél, egy fontos szerződésnél. Nyilvánvalóan nem foglalkoztat ezért mindenki egy tördelőt, szerkesztőt. Azokkal a szövegszerkesztő programokkal, amelyekkel egy mai irodai munkát végző ember foglalkozik egy, a mondjuk 20 évvel ezelőtti lehetőségekhez képest csodákat lehet művelni. Viszont egy nem szakmabeli ritkán megy el addig, hogy az egyes betűközöket is ellenőrizze.
Egyes betűkombinációkat érdemes egy karakterként is megrajzolni. Ezek főleg akkor érdekesek, ha a normális betűközzel két adott betű jelentős helyet foglal el egymás betűfelületén. Ilyenkor a fonttervezők előállnak egy kombinációval, ami jól felismerhető. Az egybeolvasás nem szakmabeli számára a tudattalanban történik, később általában nem emlékeznek arra, hogy két vagy három betűt egyetlen karakterré olvasztottak. Ezeket az egybeolvasztott karaktereket nevezzük LIGATÚRÁNAK.
Ezek véleményem szerint csodálatos képződmények. Két karakter – amely önmagában is egy nagyon érdekes és számomra gyönyörű formával bír – egybeolvasztása számomra tipográfia egyik csodája. Bizonyítéka az emberi agy csodálatos működésének és a fonttervező tehetségének.
Gyakran előforduló ligatúrák:
Két betű összeolvadásából: ff, fi, fl, fb, fj,
Három betű összeolvadásából: ffi, ffl,
Ezek a leggyakoribbak. Szívesen említem itt meg Suzana Licko-t, aki a Baskerville fontból egy modernizált antikvát rajzolt, amelynek két fontos jellemzője van.
Az egyik a betűk x magasságának a redukálása. Ezáltal szinte egy organikus fontkészletet hozott létre, amely nem tűnik ódivatúnk, sőt az én szemem számára kifejezetten míves-ízes.
A másik pedig a csodálatos, abszolút szokatlan ligatúrák, amiket alkotott:
A teljesség igénye nélkül:
fb, fh, fj, fy, ffi, ct, gi, ky, ffh, st, sp, tty ffr, ip, ee, cky, tw, UR, MB, MD, FF, ME, OK, HE, UB, FI, NK, FL, LA, OO, NT, MP, TR, TH, TT, UD, UP, VA…
Csodálatom nemcsak azért végtelen, mert abszolút nagy értékű művészetnek és a szakma egyik legmaximalistább embereinek munkájáról van szó, hanem ezen felül is a lehető legjobb olvashatóságot keresni, s ennek érdekében gyakorlatilag számtalan olyan új jelet tervezni, amit az emberi agy anélkül felismer, hogy előtte el kellene neki magyarázni..
Hát kérem… Ez igen! :)