Legyen kék.
A kéket valahogy nagyon sokan szeretik. Elég különleges szín, használatuk az egyiptomiakra vezethetők vissza.
Nem szeretném leírni az egész kultúrtörténetét ennek a csodálatos színnek, viszont van egy-két rendkívül érdekes anekdotája.
Az egyik egy német szólásra vezethető vissza.
Németül így szól: Blau machen.
Ha pontosan lefordítjuk, azt jelenti, hogy kéket csinálni. Ez pontosan azt jelenti a mai beszélt nyelvben, hogy lustálkodni. Ha ezt egy kicsit vizualizálni akarjuk, akkor könnyen el tudjuk képzelni, hogy valaki fekszik egy réten, virágszár a szájában, és a kék eget nézi. Azaz nem csinál semmit.
A története valójában csak hasonlít erre a logikus feltevésre.
A „kéket csinálni“ kifejezés a színezők szakmájához vezethetők vissza, tehát a szó elsődleges jelentésére.
Régebben a színezés nagyon nehéz fizikai munkát jelentett és ezért bevezették a „kék hétfő“ napot.
Ezt azért pont hétfőn, mert a színezendő anyagot mindig vasárnap rakták indigóval színezett folyadékba. Ebben a folyadékban hosszú ideig kellett áztatni az ruhát. Hétfőn aztán kivették a gyapjút az oldatból és kiterítették száradni. A kék szín akkor bújt elő, amikor az indigo színanyaga kémiai reakcióba lépett a levegővel.
Ez a száradás sok időt vett igénybe és a színezőfiúk addig vártak és vártak és vártak.. Így alakult ki a mondás, amely egyet jelentett a lustálkodással.
Minden színhez kötődik számtalan anekdota és valós történet.
A kék a mai napig azokhoz a színekhez tartozik, amely talán a leggyakrabban bukkan fel grafikai munkáim között. Nem azért mert ez a kedvenc színem. Minden egyes interjú után előveszem azokat a színeket, amelyek az adott igényeket tudja erősíteni. Simán szimbolikája alapján. Így, nagyjából két évtized távlatából lassan statisztikát készíthetnék belőle. Viszont ami feltűnik anélkül, hogy számszerűsíteném: minden olyan szervezet vagy cég, aki önmagát és saját történetét komolyabban veszi mint az átlag, a lehetséges színek körébe szinte mindig bekerül a kék.
Nyilván rengeteg árnyalata van. Minden ember más árnyalatot képzel maga elé, amikor hallja a szót: kék.
Jónéhány árnyalatot külön nevesítünk is:
- Berlini kék
- Kobaltkék
- Királykék
- éjkék
- indigó kék
- babykék
- azúrkék
- ciánkék
- tengerkék
- perzsakék
- aquamarin
- ultramarin
- Oxford kék
- párizsi kék
és még sorolhatnám.
De ezek közül mégis kiemelnék egyet, ami erősen jellemzi a mai kor levédetni vágyását.
Ez a kék az úgynevezett International Klein Blue, IKB.
Yves Klein egy francia művész volt az 50-es, 60-as években. Őt leginkább ennek a színnek az extrém használatáért jegyzik a művészettörténeti könyvek.
1956-ban egy kémikus segítségével sikerült neki a számára legkedvesebb Ultramarint olajszármazékokkal vegyíteni. Ennek segítségével a szín csillogása és mélysége megmaradt és nem lett matt. Innen kezdődik Yves Klein kék korszaka.
Gyakorlatilag egyik úttörője volt a modern festészetnek az által, hogy magán a színen kívül nem deklarált semmit.
Rengeteg kék képet festett, amelyeknek nem adott címet. Halála után özvegye számozta meg őket és keltek el.
Persze ezzel nem múlt el a kék imádat.
Egy idő után anyagokat festett vele, falakat, majd emberi modelleket kent be teljesen ezzel a színnel.
Majd kiállítás alkalmával a modellek a falhoz nyomódva hagytak nyomot maguk után, ami megint csak a szín megtestesülését és eltűnését mutatta be..
Nnna… Hát nem tudom. Szerintem ezek nagyon érdekes gondolatok, de meg tudok érteni bárkit, aki azt mondja, hogy ez badarság.
Viszont ez a szín, Az IKB, valami gyönyörű.